Retro

Volt nekem ez a régi szerelmem.

Ezekben a szerelmekben az a megmásíthatatlan jó érzés lakik aztán még évekkel, na mondhatom erre sajnos, hogy évtizedekkel a szerelem elmúlta után is, hogy jó volt. Vannak a másik, az éppen megélve is szenvedős szerelmek. Ezektől óvakodni kell, tanácsolta egyszer egy jókedvű szerelem, mert ezek még retrospektíve is ölik a koronáriákat. Persze, hogy nagyon igaz.

Azt hiszem, olvastam valahol, hogy a szerelem az vidám dolog, és ... ja nincs és. Na, ilyen vidámkodós, nevetős, az mostanra szerintem körülbelül három. Nem túl sok, ennyi év alatt.

Arról írok csak, mert az idő juttatta eszembe, amelyik olyan szép jótékony távolba került, hogy emiatt befejezettségét még vidámsága ellenére is abszolút tényként kezelhetjük. Csak az emlékezés kedvéért, nem apropóból. Illetve ez nem is igaz, de nincs jelentősége.

Úgy, tehát volt ez a fiú és volt körülötte még sok másik. Fiús évfolyamok. Viszont nagyon meglepő módon nekem ő tetszett, a nagyon meglepetés a szőkeségnek szól, mert egészen biztosan tudom, hogy nekem a sötét hajú fiúk azok, akik zsánerként szóba jöhetnek. Tehát szőke hajjal és feltűnő magasságával koptatta néha mellettem az iskolapadot. Semmi drámai nem volt, csak tavasz, igen a világok néha összefolynak, szerintem ezért van, hogy fonódik a sors, és egymás mellé kerülnek emberek. Mármint a fizikai mellett érzelmileg is.

Ültünk, fatalista tanrend, és mosolyogtunk. Így volt a szerelem, amíg egymás rezgését lehetett érezni.

Aztán amikor már nem a tanrend vezérelt, hanem az élet, más helyekre osztott minket. Viszont még mindig mosolygunk, és ez így nagyon is rendjén van.