Nem is gondoltam volna, hogy megérem, gyerekkori barátom lesz kénytelen figyelmeztetni, veszélyes, amit írok. Nem ide persze, hanem egy közösségi portálra.
Nem fenyegetés volt, hanem a szeretet megnyilvánulása, szomorú emlékezés közös gyerekkorunkra, a hetvenes évek mára nosztalgiává szelídült emlékeire, amikor csendben lenni, hallgatni, tanácsosabb volt, mint pofázni. Engem félt, érzem, pedig hol van már a régi barátság ...
Nekem a családban lehetett szólni, csak azon kívül volt fontos megtartani a véleményt, lehajtani a fejet, csak azokkal összenézni, akikkel biztonságban lehetett az ember. Náluk otthon sem tűrték a véleményt. Úgy látszik, jobban megtanította neki a vasalózsinór, mint nekem apám szelíd tanácsa, hogy a beszéd veszélyes fegyver.
Azt írta, mindenki fél, én meg azt válaszoltam, nekem nem maradt félnivalóm. De most rájöttem, soha nem is volt mit veszítenem. Naivitás vagy ostobaság. Lehet választani.
Azt persze én is érzem, hogy félnek sokan, hogy ő is fél. Azt mondja, az emebrek nem akarnak éhen halni. Azt is mondja, ő már nem akar megint mindent elölről kezdeni. Megértem, mert tudom, már harmadszor kezdte elölről az életét.
Nekem nincs mit elveszítenem. Nincs sem tulajdonom, sem bankbetétem, se pénzes egzisztenciám. Nincsenek titkaim. Bár mondhatnám, hogy a bölcsesség tett nincstelenné! De nem mondhatom.
A figyelmeztetést megköszöntem. A tanácsot, hogy ne legyek ilyen bátor, ne mondjam ki, amit gondolok, megfogadni nem áll módomban. Azon gondolkodtam, nem civilben kellene mondanom a véleményem, mondhatná Izabella is, neki is van fiókja, megoszthatná mindezt akár ő is, de tanárként nem tehetem.
A blog nem tartozik mindenkire. Túlzottan is a belső tükre. A külső, vagy inkább az egész,menjen a köznek. Nem taníthatom azt a jövő felnőttjeinek, ne mondják el a véleményüket, mert ez azt jelentené, hiába dolgoztam húsz évig.
De világos leszek, nem forradalmárságról beszélek, nem váteszi szerepről, csak a tisztességről, csak jogokról, csak a hazáról.
Ha tisztességről beszélünk, apám jut eszembe. Miatta sem tehetek úgy, mintha minden rendben menne. Meg az idős nő miatt sem, akit a Friedrichstrassén aláztak a határőrök. De ezt hosszú lett volna elmagyarázni a gyerekkori barátnak.
Csak azt mondtam neki, nem kell aggódnia miattam. A demonstrációt most nem említettem...
azért arra kíváncsi lennék, melyek azok az inkriminált mondatok, amik... (?!)
ReplyDeleteHát ez a szép benne, hogy nincsenek ilyenek. ::)) Van egy link, meg pár, szerintem vicces, megjegyzés. :D
ReplyDeleteDe a félelem már csak így működik.
Igazad van, a félelem a legjobb póráz, amivel a "szótlan többséget" évtizedekig lehet vezetni...
ReplyDeleteA valahol, a valamikor gondokat szülő mondatokat nem a mondatokat megfogalmazó, hanem az azokat felhasználók értelmezik. Tartalmat, irányt ők adnak neki. A pillanatnyi érdekek. Van alapja a figyelmeztetésnek.
ReplyDeleteAz előbb még a fejemen volt a kalapom. Most a fejem fölött van, mert megemeltem.
ReplyDeleteLaci, ne izélj. Lucifer, tudom, hogy van alapja. De te is tudod, hogy mindegy, az ember mit mond. Bármit lehet bárhogy értelmezni. A diktatúráknak sosem volt humorérzékük.
ReplyDeleteMondd csak ki, mondd ki!
ReplyDeleteAttól ferdül, fordul el minden, ha hallgatunk, elhallgatunk.
Macerás ugyan az őszinteség "terhét" viselni, mint csörgő sipka nő fejünkre, aztán egyszer csak kiderül, hogy nem mindig borul be az ég az őszinte szavaktól. Csak azt tudnám mikor lesz az egyszer - nem sürgetem még csak a 6. x felé ballagok.
@Márta: Az ember ne legyen türelmetlen, igazad van. ::))
ReplyDeleteEgy tanár akkor jó tanár, ha az igazságot tanítja. Tanítani pedig csak szavakkal lehet. Tehát beszélj, mondjad ki, amit gondolsz! Te átadhatod a tudást. Erre szerződtél magaddal. Ez az életfeladatod. Tehát mondjad, taníts mindannyiunkat az igazat szólásra!
ReplyDeleteBenneteket szerintem nem kell ilyesmire tanítani. ::))
ReplyDelete