Lucifernek. Nem tudom, hányadikra.

Nem tudom, fontos-e az ünnep mindenkinek, sokan mondják, minek egyik napot a másiktól megkülönböztetni, minek kijelölni, minek másképpen lenni, a mindennapokat kell megtisztelni...
Én úgy vagyok ezzel, hogy nekem az ünneplés valamiért fontos. Talán, mert nem viselném el az egykedvű napok változás nélküli sorát, ha nem tudnám, lesz nap, amikor a világnak fricskát lehet mutatni.
A születésnapok mindig az öröm ünnepei. Nem ugyanaz az öröm persze a gyereké, a felnőtté, az idős emberé, az aggastyáné. A gyerek a tortának, az ajándéknak örül; a felnőtt az eredményeknek, az idős ember az elmúlt év békéjének vagy önnön túlélésének, az aggastyán csak annak, az élet nem végtelen.
Az ajándék is fontos, nem az értéke, a meglepetése miatt. Unalmas ajándékot adni nagy hiba, mert azt mutatja, nincsen lélekközösség, csak udvariasság van. Nem könnyű, az a helyzet, jól adni nehéz, elfogadni pedig, hát azt sem könnyű.
Boldog születésnapot! Örülj ma az eredményeknek.
Ezzel megvagyok, jár majd alkalomadtán hozzá ölelés is.
De kell ajándék is. Az arcszeszről lemondtam, sört is kaptál már tőlem, fotót is tavaly, hogy ne sajnáld, kihagytad a kamaszkorom. Majdnem kísértésbe estem, hogy legyen ez progresszív hagyomány, kapjál egy helyes bikinis képet a régésztáborból, de erről letettem, mert talán mégsem akarnál ősi képekből albumot rakosgatni.
Verset gondoltam, napok óta, hogy verset kellene most adni. Nem én írtam, nem tudnék ilyet, de elgondolta helyettem, akinek az őszinteségét elhiszem.
A jókívánságok mellé olvass József Attilát. (Azt a Hans Castorpos részt már nem tudta átírni, bocs.)

Mint gyermek, aki már pihenni vágyik
és el is jutott a nyugalmas ágyig
még megkérlel, hogy: "Ne menj el, mesélj" -
(igy nem szökik rá hirtelen az éj)
s mig kis szive nagyon szorongva dobban,
tán ő se tudja, mit is kiván jobban,
a mesét-e, vagy azt, hogy ott legyél:
igy kérünk: Ülj le közénk és mesélj.
Mondd el, mit szoktál, bár mi nem feledjük,
mesélj arról, hogy itt vagy velünk együtt
s együtt vagyunk veled mindannyian,
kinek emberhez méltó gondja van.
Te jól tudod, a költő sose lódit:
az igazat mondd, ne csak a valódit,
a fényt, amelytől világlik agyunk,
hisz egymás nélkül sötétben vagyunk.
Ahogy Hans Castorp madame Chauchat testén,
hadd lássunk át magunkon itt ez estén.
Párnás szavadon át nem üt a zaj -
mesélj arról, mi a szép, mi a baj,
emelvén szivünk a gyásztól a vágyig.
Most temettük el szegény Kosztolányit
s az emberségen, mint rajta a rák,
nem egy szörny-állam iszonyata rág
s mi borzadozva kérdezzük, mi lesz még,
honnan uszulnak ránk uj ordas eszmék,
fő-e uj méreg, mely közénk hatol -
meddig lesz hely, hol fölolvashatol?...
Arról van szó, ha te szólsz, ne lohadjunk,
de mi férfiak férfiak maradjunk
és nők a nők - szabadok, kedvesek
- s mind ember, mert az egyre kevesebb...
Foglalj helyet. Kezdd el a mesét szépen.
Mi hallgatunk és lesz, aki csak éppen
néz téged, mert örül, hogy lát ma itt
fehérek közt egy európait.