Snétberger Ferenc natúrban

Ilyen Budepestre jövős-menős túrát ritkán csinálok, mert jobban szeretek, ha már egyszer így alakul, akkor fent is maradni kicsit, és találkozni régen látott barátokkal is, de azt kell mondjam, van olyan program, amiért megéri. Egy zenés beszélgetés Snétberger Ferenccel mindenképpen ilyen.

A kirándulásért óriási köszönet A-nak, a kis gyémánttársnak és T-nek, aki a jegyeket szerezte. Ha nagy leszek, tényleg meghálálom nekik.

A Petőfi Irodalmi Múzeum rendezvényén Snétberger Ferenccel Mélykúti Ilona beszélgetett a zenész mindennapjairól, a terveiről, a zenéről és a Felsőörsön májusban megnyíló zenei szakkollégiumról. Kicsit óvatosan mondom, én talán máshogyan kérdeztem volna minderről, de hát mit tudhatom én, nem vagyok végzett kérdező. Amikor nem beszélgettek, akkor volt a zene.

Tehetséges embert hallgatni jó, lehetne most a végkövetkeztetés különben, akkor is jó, ha zenél, akkor is, ha beszél, akkor is, ha olvas. Snétbergernek ha zenél, az az igaz szerelem, ha beszél, akkor zavarban van. Azt mondta, azt mindjárt meghallja, ha valaki tehetséges, ha valakiben ott van a zene, úgy natúrban. Ezt éreztem én is, hogy ő tényleg olyan ember, aki tehetséggel született. De benne a tehetség mellett megvolt a kellő alázat is a zene iránt, vagyis gyakorolt, és gyakorol a mai napig. A család hét gyermeke közül, nem véletlenül, egyedül ő lett profi zenész, hiszen saját bevallása szerint nem ő volt a testvérek között a legtehetségesebb.

Azt hiszem, egy rakás ismeretlen emberrel különösen nem szeret beszélgetni szóban, merthogy tényleg nem az a tipikus talk-show alany. Ha tehetné, gondolom, inkább csak gitározna.

Igaz, ezt manapság nem lehet megtenni, ezért néha kénytelen megszólalni is. Amiről legszívesebben beszélt tegnap este a zenélésen kívül, az a főzés (már el is tudtam képzelni, amint felül a biciklire Berlinben és elmegy bevásárolni, hogy aztán főzzön egy jót), no meg természetesen a legújabb szerelem, a tehetséges zenészgyerekeknek megálmodott szakkollégium, amolyan nyári zenetábor, Felsőörsön. Snétberger egy egész zenei módszertant írt, saját gyerekkori tapasztalataira építve, hogy megtanítsa a gyerekeket ... nem zenélni... hogyan is mondjam, új utat találni.

Ez az utóbbi vállalkozás, hat hét együtt, többnyire nehéz körülmények közül érkező cigány gyerekekkel, nem lesz egy könnyű dolog. Nagyon drukkolok, hogy sikerüljön megvalósítani mindazt, amit megálmodtak. Ha tudnám, kinek kell ahhoz e-mailt írni, hogy oda eljussak egy napra, biztosan írnék.

Mégis, mégis, be kell látnom, Snétberger Ferenc jobban gitározik, mint beszél. Legalábbis közönség előtt. Ahogy leül és ráhajol a gitárjára, tényleg, mint egy gyengéd szerető. Aztán a többire az ember már alig emlékszik, csak annyi rémlik, hogy kilépünk a teremből, valami olyan világba, amiben csak a szépség lakik. Nagyjából félidőben játszott egy improvizációt egy Bach témára. Nem tudom eldönteni utólag sem, Bachot játszott Snétberger stílusban vagy Schnétbergert Bach stílusban. Ezt most nem tudom elmagyarázni. Gyönyörű volt. Ahogy öregszem, egyre jobban szeretem Bach zenéjét. Talán ennek a tehetséges gitárosnak van igaza, Bach csupa improvizáció.

Ezt a Bach dolgot majd elolvasom Gombóc Artúrnénál is, ő biztosan jobban érti, hogy is van ez. Merthogy az este nagyszerű hozadéka volt az is, hogy annyi hónap blogismeretsége után a koncertet együtt hallgathattam vele. Az ajándékba kapott isteni csokiról meg már nem is beszélve.

Legszívesebben betennék ide valami Bachot Snétbergertől, de a neten nincs semmi. Még a végén ki kell nyomozni, hol lesz ez az ominózus koncertje nyáron. Helyette pár kép itt. Elég sötétek, de vakuzni semmiképpen sem szerettem volna.